11.rész

A költözés

}{ }{ }{ }{ }{ }{

Ott álltam Zelo előtt, forgattam a szemem, ezernyi gondolat járt a fejemben. Egy részem el akart menni, de egy részem maradt volna. Úgyis mondhatnám, hogy az agyam menni akart, de a szívem még nem.
- Zelo, nekem el kell mennem ma. Mert nekünk nem szabadott volna találkozni. Miattam megváltoztál. Már nem is látlak a fiúkkal olyan sokszor. Jobb lesz ez így. - szólaltam meg. - Mikor rád gondolok JiYeon is eszembe jut, ahogy mondta, hogy ne álltassam magam. Igazából vele kellene lenned. - mosolyogtam fájdalmasan. - Szép, okos, tehetséges.
- Csak nem rólam beszélsz? - lépett mellém JiYeon. - Jaj, miért vagy elkenődve? Nem adták le a filmedet? - gúnyolódott.
Annyira felidegesített pillanatok alatt, hogy kezem lendült arca felé egy egész nagy csattanással koronázva az egészet, majd elégedett mosollyal bementem a suliba, aztán fel a termünkbe.
Leültem szokásos helyemre, még a fiúk is furán jó bőrben láttak, ezért odagyűltek körém.
- Miért ilyen a tekinteted? - kérdezte DaeHyun kikerekedett pupillákkal.
- Mit csináltál? - ijedt meg Hwa szája elé kapva kezét. Ekkor lépett be JiYeon és Zelo. JiYeon arca bevörösödve. Én meg csak hátra dőltem, relaxáltnak éreztem magam.
- Mi történt az arcoddal? - kérdezte Bang JiYeon felé fordulva.
- Találkozott a végzettel. - viccelődtem, de a lány szerintem nem mert már visszaszólni. A többiek meg elképedve néztek rám, mikor YoungJaenek leesett.
- Te ütötted meg? - kérdezte felém fordulva röhögve. Bólintva elégedetten sóhajtottam.

Pár órával később a suli előtt ácsorogtam a srácokkal.
- Sziasztok! - köszöntem el suli után az osztálybeli barátaimtól. - Remélem még vissza jövök egyszer.
- Miért akarsz egyáltalán elmenni? Maradj! Kérlek.. - biggyesztette le száját Hwa.
- Nem tehetem, de hiányozni fogtok. - néztem végig rajtuk, de mikor Zelora néztem egyből lesütöttem tekintetem inkább. - Na, én megyek, mennem is kell szóval... sok sikert mindenkinek az élethez. - még a távolból is láttam az integető alakokat.
Nem tudom, milyen messzire költözünk pontosan, de egy jó ideig nem látom őket. Itt kell hagynom ismét a barátaimat, a fiút, aki miattam kezdett el járni ide értelmetlenül, rengeteg emléket hagyok most magam mögött, megint.
A házunk előtt beszálltam az autóba, amely elvitt az úti célunkhoz, elhajtottunk az intézmény előtt, könnybe lábadtak szemeim. Már megint megtörténik, össze se tudnám már számolni, hányadik alkalom is ez. A Zelo iránt érzett dolgok viszont újak voltak. Lehet, hogy most tényleg szerelmes vagyok.
Ahogy hagytuk el a fővárost, a jármű ablakain lassan kezdtek megjelenni sűrű cseppekben a rossz időjárás előjelei. Szüleim elmondása szerint több órás az út, ezért a nővérem példáját követve a külvilágtól elzáró készüléket betettem fülembe bekapcsolva valami zenét.

Mindig ez van, de tényleg, egy helyre költözünk, épphogy megkedvelek pár embert, barátaim lesznek, de azonnal költözünk másik helyre, vagy éppen másik városba is. Nem tudom és nem is értem, hogy a szüleimnek mi a jó ezekben a költözésekben. Rengetegszer történt meg velem ez, most is kiheverem majd, de az zavar a legjobban, hogy az őseim nem kérdeznek meg soha minket, hogy maradni akarunk-e vagy nem..
Nem nagyon állt el, mire odaértünk, ezért besietve a házba azonnal bemelegítettünk, hogy ne fagyjunk szét. Két emeletes ház, beljebb lépve nagy belmagasság tárult elénk.
- Lányok, - leültünk mind a négyen a tágas nappaliba pokrócokba burkolózva. - megígérjük mostantól nem költözünk sehova, rendben? - nézett szánakozóan anyum. - Na, szóval. Ez itt az egyik ismerősünk háza, jövő héten jön haza, addig itt lakhatunk, de megengedte, hogy utána is itt legyünk. Sajnos, nem nagyon leszünk itthon, de vigyázzatok egymásra, rendben?
Egyszerre bólintottunk tesómmal, majd szétszéledtünk.
Újabb suliba kell majd beilleszkednem. Újabb fájdalmakat kell átélnem, azt hittem végre valahol jó lesz. Ha anyuék tudnák, hogy mennyi szerelmemet hagytam már ott a költözés miatt el se hinnék. Holnap újra iskola, mindig csak az a szó, hogy megint...és újra..

A korán kelést még mindig nem tudom megszokni, bár a pár órás alvások híve vagyok.
Bármennyire is próbálom elfelejteni, hogy nem ugyanabban a szobában ébredek, nem megy. Hiányoznak a lüke fejek az előző suliból. Talán őket szerettem meg a leggyorsabban. Mostantól nem szabad barátokat szereznem. Akár antiszociálisnak néznek majd, akár nem, muszáj lesz végre kontrollálnom magam és nem olyan könnyen a közelembe engedni bárkit.

Jött újra az, hogy fogtam a cuccom, elindultam az új kinézetű intézmény felé nővéremmel, de megtorpantam az épület előtt, mert féltem, megint valami hibát fogok elkövetni. Az előző nap vett egyenruhában álldogáltam, nővérem a bejárattól visszanézett felém, az esernyő alatt ácsorogtam, talán csupán vártam a csodát, de mégis annyira féltem. Már el is követtem egy hibát az a baj, hagytam mindent megváltozni.

{11.rész vége}

10.rész

Ami életeket megváltoztat

}{ }{ }{ }{ }{ }{ }{ }{ }{ }{

- Én... azt hiszem.. - körül néztem még egyszer és csak annyit tettem, hogy berohantam a terembe.
Besiettem a terem leghátsó padjára és ledobtam magam. Felhúztam székre lábaim és körbefontam karjaimmal.
Többet nem érdekelnek a fiúk! Az életem jó volt Ze...JunHong nélkül is.
- Foglalt ez a hely? - kérdezte felőlem egy hang. Szó nélkül hagytam. - Azért leülök.
Mikor leült az illető megláttam arcát és azt hittem leesek a székről.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem.
- Be akartam iratkozni, emlékszel? - mosolygott Junior.
- De Junior.. - suttogtam.
- Hívj JinYoungnak. - nyújtott kezet.
- Rin, még mindig.. - ráztam meg kezét.
- Hogy vagy? - na, ezt most nem értem.. - Hmm?
- Pffh.. - hajtottam le fejem.
- Áh, értem, szóval Z..
- JunHong a neve.. és maradjunk ennél.. - motyogtam.
- Szóval megint ő a probléma.
- Miért érdekel? Nem a te bajod.. - vetettem rá szúró tekintetet.
- Nem..
- Bocsi, de inkább légyszi hagyjuk.. - sóhajtottam egyet.
- Ha arra gondolsz, ami kint történt, akkor ne aggódj. - mutatott egy halvány mosolyt.
- Láttad? - közben becsöngettek.
Vajon mindent látott? Most mit gondol rólam? Már én szarul érzem magam..
Neki rohannék a falnak..
Kicsöngetésnél Junior ment volna ki a teremből.
- J..JinYoung! - szóltam utána, míg a többiek kiözönlöttek a folyosóra.
- Mi az, Rin? - állt meg a tábla mellett.
- Én...meg szerettem volna kérdezni, hogy.. - hebegtem.
- Mond. - billentette oldalra fejét.
- Miért jársz ide a suliba? - böktem ki végre.
- Nem tudom. - vonta meg a vállát majd kiment a teremből.
Kimentem én is a teremből és szembe ütköztem Zeloval.
Próbáltam kikerülni, de mindig elém állt.
- Zelo. - szólaltam meg lehajtott fejjel. - Menjünk fel.
A tetőre feltrappolva mentem mögöttem Zelo és amint felértünk kitört belőlem az összes érzés.
- JunHong, Zelo. Szóval nem tudnád átélni, hogy mennyire fájt amit csináltál. A te kedvedért elmentem a sulibulira, de még csak nem is velem voltál! JiYeon azt mondta, ne áltassam magam..nem fogom és el akarlak felejteni Zelo..ha szeretsz akkor hagyj! Tudod, én is kedvellek, de nem akarnék ilyen emberrel lenni, mint te. Túl sok volt ez. Egy hete, hogy ide jöttem és megbántam. És szeretném ha nem lenne közünk egymáshoz.
- Kérlek, csak egy esélyt.
- Nem voltunk együtt a sulibulikor és ezért másabb a helyzet. Engem nem érdekel, mit csinálsz, mert nem vagyunk együtt. Nem is voltunk.
- Nem is leszünk? - kérdezte közelebb lépve.
- Nem. - kerültem ki és néztem a kilátást. - Tudod, szép hely ez. Miért nem hozod fel ide a barátnőd? - mondtam majd lementem.
A sors majd dönt helyettem, hogy jól döntöttem-e vagy nem.

*Másnap*
Szerda és a szokásosnál is kevesebb lelkesedéssel szálltam ki ágyamból reggel. *Zelo szülinapja*
Beérve a suliba még annál is kevesebb.
- Szia! - köszönt Hwa, amikor leültem a helyemre.
- Hali.
- Mi a baj?
- Fáradt vagyok. - válaszoltam, majd mikor észrevettem Zelot belépni inkább csak kimentem a teremből.
Beleütköztem viszont JiYeonba az ajtónál.
- Oh, mi a baj? Csak nem pofára estél? - nevetett diadalmasan.
- Majd csak is utánad. - húztam ki magam és fontam össze karjaimat. - Nem érdekel, hogy mennyire akarsz tönkre tenni. Nem fog bejönni. Én nekem vannak legalább barátaim. A te úgymond barátaid csupán azért vannak melletted, mert híres vagy. Viszont engem nem mozgat meg az, hogy próbálsz keresztbe tenni nekem, mert vetélytársnak nézel. Elégszer költöztem egyig helyről a másikra, hogy több olyan emberrel is találkozzak, mint te. Azért bántasz embereket, hogy megkapd, amit akarsz. Majd rájössz, hogy ez nem jön be. - veregettem meg a vállát, amint elhaladtam mellette.
- Ne merészelj elmenni! - ordított utánam.
- Miért mit csinálsz? - fordultam vissza már öt méter múlva, de tovább lépegetve hátra.
Erre csak ordított egyet idegességében.
Felmentem a tetőre, ahol többször voltam már Zeloval. Gondolkodni kicsit.
Tudtam a kockázatát ha felmegyek, de muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom.
Megálltam a tető közepén és vettem egy mély levegőt.
- Rin. - szólalt meg mögöttem valaki.
- Mi az Zelo? - ismertem fel a hangját, de nem fordultam meg.
Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam és csak pislogtam és vettem a mély levegőt visszatartva a sírást.
- Sajnálom. Mindent, amit tettem. - állt meg mögöttem. - Idióta voltam.
- Idióta vagy. - hajtottam le a fejem.
- Igen, de én még mindig téged szeretlek. JiYeon mindig is próbált közelebb kerülni hozzám, de így néznék ki ha őt kedvelném?
- Tudod, túl sokszor kedveltem meg egy fiút, de utána elköltöztünk és elfelejtettem.
- És engem is elakarsz felejteni?
Megfordultam és a szemébe néztem.
- Nem tudom, Zelo.
- Kérlek, Rin, legyél velem. Bármit megteszek.
- Tudod, milyen amikor nem kapsz meg valamit? - kérdeztem elindulva mellette. - Most már igen. - mentem el mellette majd le a tetőről.
~
Suli után hazamentem, amikor anyám bejelentette, hogy ismét költözünk.
Sehol sem maradunk sokáig állítólag a munkájuk miatt.
Holnap suli után költözünk.
Jobb is lesz.
Bementem a szobámba és elővettem telefonom. Elköszönjek most vagy majd holnap?
- Majd holnap... - sóhajtottam majd ledőltem ágyamba.

*Másnap*
Reggel mikor a suli elé értem összefutottam Zeloval.
- Szia! - túrt bele hajába.
- Szia. - hajtottam le fejem. - Elköltözöm, Zelo. Szerettem volna elköszönni.
- Miért?
- Én már megszoktam az ilyen helyzeteket.
- Rinnie, én soha nem foglak elfelejteni, azóta soha, mióta idejöttél és füzetedből fel sem nézve szóltál hozzám.
- Ne nehezítsd meg a dolgomat, kérlek.
- Tényleg muszáj neked is elmenned?
- Legalább a költözés jó indok arra, hogy újra kezdjek mindent. Csak hagyj elmenni.. - sóhajtottam összeszorítva számat. - Szeretsz még? Valójában? - néztem rá egy nagyot nyelve.
- Igen.. - ölelt át. - Örökké. - súgta a fülembe.
- Szeretlek, Zelo... - suttogtam majd átöleltem.
Éreztem, hogy még jobban átölel és megszorít.
- Ne menj el.. - motyogta.

{10.rész vége}

9.rész

,,Ilyen nincs"

}{ }{ }{ }{ }{ }{ }{

Én a legszebb. Hagyjon már! Talán a legidiótább és legszerencsétlenebb ember a világon.
- Öhm..biztos. - röhögtem.
- Nézd még az eső is eláll, ha mosolyogsz. - húzta fel szemöldökeit.
- Aham. - néztem a telefonomra és ültem vissza a hintába.
- Mi az? - guggolt mellém.
- Nem tudok boldog lenni, ha ilyen emberek vannak a földön.. - gyűltek ismét a könnyeim.
- Melyikek zavarnak? - fogta meg a lábam.
- Z.. - ez biztos? Most ő zavar? Ahj! Mond ki! Zelo zavar.
- Zelo? - nézett a szemembe.
- Igen. - mosolyodtam el amikor belenézett mély barna szemével az enyémbe.
- Felejtsd el őt, ha fáj az emléke.
- És mi van, ha nem tudom?
- Segítsek?
- Nem. Nekem kell eldönteni, hogy ki tudom-e törölni.
- Nem sikerült.
- Tudom. - hajtottam le a fejem.
- Ne hajtsd le a fejed! - szólt rám.
- Miért? - néztem a szemébe.
- Ez így jobb. - nézet ő is a szemembe.
Basszus, mint valami filmben.
- Ne. Ne. Ne. Nem.
- Mi van?
- Ez miért csinálod? - kérdeztem.
- Mit?
- Csak egy lány vagyok a sok közül. Miért beszélgetsz velem?
- A hírességek csak hírességekkel lehetnek?
- Nem.
- Szóval ne kérdezgesd többet ezt.
- Oké. - néztem a földre.
- Mit mondtam? - pattant fel állásba és megfogta az állam, azt felemelve.
- Öhm..hogy ne hajtsam le a fejem. - Akkor miért csinálod? - nézett bele ismét a szemembe.
Istenem! Miért?
Amikor a tekintetünk találkozott a szívem gyorsabban vert, de ez volt Zelonál is. Vagy ez más volt?
- Nem tudom. - pattantam fel én is vigyorogva.
- Így már is jobb. - vigyorgott.
Oh, de Istenem az a fogsor. Hibátlan. És egyszerűen aranyos. Ott olvadoztam. Ő meg csak állt és mosolygott.
- Össze fogok ám esni, ha így folytatod. - löktem kicsit vállán.
- Hm?
- Ne nézz így rám! - takartam el az arcom kezeimmel.
Ah. Behalok a szép, csillogó, mély barna szemeitől. Csak egy pillantás és muszáj nem oda néznem, hogy nehogy vörös legyek. A jelenléte már olyan, hogy elpirulok.
- Hazakísérhetlek? - kérdezte, mire én csak bólintottam.
A dolgok szinte ok nélkül történnek. Mindennek meg van a miértje, állítólag. Na, valaki magyarázza el ennek mi?
Megálltunk a házunk előtt. Csak azt akartam ne legyen vége.
- Akkor, szia. - köszöntem el öt percnyi álldogálás után.
- Öhm.. szia! - integetett egy helybe, majd közelebb lépve adott egy puszit az arcomra. - Majd holnap biztos találkozunk. - indult el, én meg csak néztem a távolodó Juniort.
- Aham. - pirult el arcom.
Elbambulva még mindig a kapunak dőlve gondolkodom. Mikor hirtelen felbukkant Zelo.
- Mit akarsz? - sóhajtottam, rá nem nézve, mert az lett volna a vesztem.
- Téged.
- Chh...erről azt hiszem lekéstél, mikor mással voltál. - néztem rá és mondtam ezt felemelt hangon.
- Nem felejthetnénk el?
- Neked könnyű lenne. De én csak azért nem voltam egyedül, mert ott volt J... - hallgattam el, mert azt hittem ott sírom el magam, aznap sokadszorra.
- Ki? - húzta fel szemöldökét.
- Senki. Egyedül voltam. Érted?
- Rin. Kérlek, egy esélyt adj! - lépett közelebb. Majd két csuklómat megfogva elkezdett még közelebb lépkedni. Az arcán olyan nézést láttam, amilyet még akkoriban soha. A csuklóim még mindig szórítva lépett szinte tíz centire tőlem. Láttam, hogyan csillognak a szemei. A számhoz hajolt és megcsókolt. Viszonoztam, arra nem is gondolva mit tett. A szorítását a kezeimen elengedte, majd arcomhoz téve kezét újra megcsókolt. Majd kicsit hátra lépve nézett végig rajtam. Ledermedve álltam és csak azt láttam magam előtt, ahogyan Zelo nézett és beharapta alsó ajkát.
- Zelo?
- Rin.
- Miért csináltad ezt? Összezavarsz csak! - vettem le a tekintetem róla.
- Visszavegyem?
- Nem tudod visszavenni, te..
- Mi vagyok? - húzta félmosolyra a száját.
- Te idióta. - toporogtam.
- Aha. Idióta lennék? - hajolt az arcomhoz.
- Igen! Az!
- Egy idióta szerethet egy idiótát?
- Gondolom igen, miért?
- Idióta. - nevetett és ahogy összébb húzta szemeit nevetés közbe ilyen kis ráncocskák jelentek meg, ami írtó aranyos volt. Már megint, ah.. Junior aztán Zelo. 
- Nem vagyok idióta. - biggyesztettem a szám.
- Tudom. - emelte fel az államat, hogy csak rá tudjak nézni..
- Most nem tudom, mit szeretnél.. - sütöttem le szemeim.
- Téged újra.
- Ah! - kaptam el fejem és fordultam neki háttal. - JunHong..nem tudott mit tettél, mert nem te érezted. Egyet viszont érezhetsz. Azt hogyha valamit nem kaphatsz meg vagy éppen már elvesztetted. - kezdett rá a könnyem csordulni.
- Mire célzol? Rin? Fordulj vissza, kérlek. - kezdett el aggódó hangon beszélni.
- Tudod, a fiúk nem érezhetik a fájdalmakat, amiket a lányoknak, illetve nőknek is, át kell élniük. Ez talán direkt vagy véletlen, de én nem kérek belőle többet. A csalódásból épp eleget kaptam.
- Rin..
- Azért adok örömet is neked. Lehet elköltözöm. - azzal egy lendülettel felrohantam a szobámba ott hagyva Zelot a kapunk előtt.

~ Holnap még csak kedd, de én nem akarok senkivel találkozni. Egy ideig az egyedüllét jót tesz. Viszont nem maradhatok itthon sem, mert csak a veszekedés megy. Inkább csak álomba sírom magam..
~~~~~~~~~
Másnap...

Kisírt szemekkel ébredni nem túl jó érzés. Az álmaim összekeveredtek. Tiszta katyvasz.
Bementem a fürdőbe megmosni kicsit arcom. Visszamentem a szobámba törölközővel a kezembe és ledobtam az ágyamra. Az én szerencsémre bizonyított rá, hogy a résbe, ami a fal és az ágyam között volt, becsusszant az a hülye rongy. Kihalászni próbáltam, mikor megtapintottam egy keményebb dolgot. Kihúztam és meglátva a kezemben Zelo sapkáját újabb indokot adott a sírásra. Hátra dobva magam az ágyon és a plafont bámulva elkezdett csorogni a könnyem.
Elég lesz....
Letöröltem arcom, felöltöztem és elhatároztam visszaadom neki a suliban.
Körül néztem a termünkben kiszúrva őt az első padnál ácsorogva, amint észrevett engem elindult felém, de én kimentem a teremből és imádkoztam, hogy ne jöjjön utánam.
- Rin. - lépett mellém Zelo.
- JunHong, én csak vissza szerettem volna ezt adni. - nyújtottam felé a sapkát. - Szeretnélek elfelejteni, de nem megy, ha ez nálam van. - fordultam sarkon, de megfogta még kezem.
- Miért akarsz elfelejteni? - kérdezte a sapkáját idegesen szorongatva másik kezében.
- El akarlak felejteni, mert megbántam, hogy felmentem veled és az első csókom az életben tőled kaptam. Amit szintén feledni akarok.
- Ne,... miért?
- Tudod, hogy ki miatt.. - rántottam ki kezem szorításából.
- Rin! - fogta meg a vállam és tolt a falnak. Eddig semmi ilyesmit nem csinált a suliban mindenki előtt. - Nem fogsz elfelejteni.
- Ha nem hagyod, nem is.
- Nem hagyom!
- JunHong.
- Cshhh! - hajolt közelebb és csókolt meg mindenki előtt.
Két napon belül harmadjára csókolt meg úgy, hogy nem is vagyunk együtt.
A lányok ezt az egész jelenetet nézték, le nem maradtak volna. Ahogy még az akkor az azon folyóson tartozkodók is megálltak.
- Én mondtam, hogy nem fogsz elfelejteni. - hajolt el.
- Mindenki néz. - suttogtam neki.
- És? - vonta meg a vállát. - Van kérdése valakinek? - ordította.
- Igen, eddig miért nem tudtad ezt megtenni? - kérdezte JungGi.
- Mert most jöttem rá, hogy elveszíthetem Rint.
- Zelo, hagyd már ott azt a csajt. - lépett ki a tömegből JiYeon.
- Miért kellene? - kérdezett vissza Zelo.
- Mert ki ő?
- Rin! - fordult felém.
- Hm? - fordultam én is felé.
- Lennél a barátnőm? - nyújtotta a sapkát.
- Igen, mond: igen! - ordította Hwa.
- Öhm..JunHong, én nem tudom.. - néztem körül és egy csomó arcot láttam, ami azt kiáltotta volna: Na, mondjad már, hogy igen! - Én... azt hiszem..

/*To be continued*/

{9.rész vége}