9.rész

,,Ilyen nincs"

}{ }{ }{ }{ }{ }{ }{

Én a legszebb. Hagyjon már! Talán a legidiótább és legszerencsétlenebb ember a világon.
- Öhm..biztos. - röhögtem.
- Nézd még az eső is eláll, ha mosolyogsz. - húzta fel szemöldökeit.
- Aham. - néztem a telefonomra és ültem vissza a hintába.
- Mi az? - guggolt mellém.
- Nem tudok boldog lenni, ha ilyen emberek vannak a földön.. - gyűltek ismét a könnyeim.
- Melyikek zavarnak? - fogta meg a lábam.
- Z.. - ez biztos? Most ő zavar? Ahj! Mond ki! Zelo zavar.
- Zelo? - nézett a szemembe.
- Igen. - mosolyodtam el amikor belenézett mély barna szemével az enyémbe.
- Felejtsd el őt, ha fáj az emléke.
- És mi van, ha nem tudom?
- Segítsek?
- Nem. Nekem kell eldönteni, hogy ki tudom-e törölni.
- Nem sikerült.
- Tudom. - hajtottam le a fejem.
- Ne hajtsd le a fejed! - szólt rám.
- Miért? - néztem a szemébe.
- Ez így jobb. - nézet ő is a szemembe.
Basszus, mint valami filmben.
- Ne. Ne. Ne. Nem.
- Mi van?
- Ez miért csinálod? - kérdeztem.
- Mit?
- Csak egy lány vagyok a sok közül. Miért beszélgetsz velem?
- A hírességek csak hírességekkel lehetnek?
- Nem.
- Szóval ne kérdezgesd többet ezt.
- Oké. - néztem a földre.
- Mit mondtam? - pattant fel állásba és megfogta az állam, azt felemelve.
- Öhm..hogy ne hajtsam le a fejem. - Akkor miért csinálod? - nézett bele ismét a szemembe.
Istenem! Miért?
Amikor a tekintetünk találkozott a szívem gyorsabban vert, de ez volt Zelonál is. Vagy ez más volt?
- Nem tudom. - pattantam fel én is vigyorogva.
- Így már is jobb. - vigyorgott.
Oh, de Istenem az a fogsor. Hibátlan. És egyszerűen aranyos. Ott olvadoztam. Ő meg csak állt és mosolygott.
- Össze fogok ám esni, ha így folytatod. - löktem kicsit vállán.
- Hm?
- Ne nézz így rám! - takartam el az arcom kezeimmel.
Ah. Behalok a szép, csillogó, mély barna szemeitől. Csak egy pillantás és muszáj nem oda néznem, hogy nehogy vörös legyek. A jelenléte már olyan, hogy elpirulok.
- Hazakísérhetlek? - kérdezte, mire én csak bólintottam.
A dolgok szinte ok nélkül történnek. Mindennek meg van a miértje, állítólag. Na, valaki magyarázza el ennek mi?
Megálltunk a házunk előtt. Csak azt akartam ne legyen vége.
- Akkor, szia. - köszöntem el öt percnyi álldogálás után.
- Öhm.. szia! - integetett egy helybe, majd közelebb lépve adott egy puszit az arcomra. - Majd holnap biztos találkozunk. - indult el, én meg csak néztem a távolodó Juniort.
- Aham. - pirult el arcom.
Elbambulva még mindig a kapunak dőlve gondolkodom. Mikor hirtelen felbukkant Zelo.
- Mit akarsz? - sóhajtottam, rá nem nézve, mert az lett volna a vesztem.
- Téged.
- Chh...erről azt hiszem lekéstél, mikor mással voltál. - néztem rá és mondtam ezt felemelt hangon.
- Nem felejthetnénk el?
- Neked könnyű lenne. De én csak azért nem voltam egyedül, mert ott volt J... - hallgattam el, mert azt hittem ott sírom el magam, aznap sokadszorra.
- Ki? - húzta fel szemöldökét.
- Senki. Egyedül voltam. Érted?
- Rin. Kérlek, egy esélyt adj! - lépett közelebb. Majd két csuklómat megfogva elkezdett még közelebb lépkedni. Az arcán olyan nézést láttam, amilyet még akkoriban soha. A csuklóim még mindig szórítva lépett szinte tíz centire tőlem. Láttam, hogyan csillognak a szemei. A számhoz hajolt és megcsókolt. Viszonoztam, arra nem is gondolva mit tett. A szorítását a kezeimen elengedte, majd arcomhoz téve kezét újra megcsókolt. Majd kicsit hátra lépve nézett végig rajtam. Ledermedve álltam és csak azt láttam magam előtt, ahogyan Zelo nézett és beharapta alsó ajkát.
- Zelo?
- Rin.
- Miért csináltad ezt? Összezavarsz csak! - vettem le a tekintetem róla.
- Visszavegyem?
- Nem tudod visszavenni, te..
- Mi vagyok? - húzta félmosolyra a száját.
- Te idióta. - toporogtam.
- Aha. Idióta lennék? - hajolt az arcomhoz.
- Igen! Az!
- Egy idióta szerethet egy idiótát?
- Gondolom igen, miért?
- Idióta. - nevetett és ahogy összébb húzta szemeit nevetés közbe ilyen kis ráncocskák jelentek meg, ami írtó aranyos volt. Már megint, ah.. Junior aztán Zelo. 
- Nem vagyok idióta. - biggyesztettem a szám.
- Tudom. - emelte fel az államat, hogy csak rá tudjak nézni..
- Most nem tudom, mit szeretnél.. - sütöttem le szemeim.
- Téged újra.
- Ah! - kaptam el fejem és fordultam neki háttal. - JunHong..nem tudott mit tettél, mert nem te érezted. Egyet viszont érezhetsz. Azt hogyha valamit nem kaphatsz meg vagy éppen már elvesztetted. - kezdett rá a könnyem csordulni.
- Mire célzol? Rin? Fordulj vissza, kérlek. - kezdett el aggódó hangon beszélni.
- Tudod, a fiúk nem érezhetik a fájdalmakat, amiket a lányoknak, illetve nőknek is, át kell élniük. Ez talán direkt vagy véletlen, de én nem kérek belőle többet. A csalódásból épp eleget kaptam.
- Rin..
- Azért adok örömet is neked. Lehet elköltözöm. - azzal egy lendülettel felrohantam a szobámba ott hagyva Zelot a kapunk előtt.

~ Holnap még csak kedd, de én nem akarok senkivel találkozni. Egy ideig az egyedüllét jót tesz. Viszont nem maradhatok itthon sem, mert csak a veszekedés megy. Inkább csak álomba sírom magam..
~~~~~~~~~
Másnap...

Kisírt szemekkel ébredni nem túl jó érzés. Az álmaim összekeveredtek. Tiszta katyvasz.
Bementem a fürdőbe megmosni kicsit arcom. Visszamentem a szobámba törölközővel a kezembe és ledobtam az ágyamra. Az én szerencsémre bizonyított rá, hogy a résbe, ami a fal és az ágyam között volt, becsusszant az a hülye rongy. Kihalászni próbáltam, mikor megtapintottam egy keményebb dolgot. Kihúztam és meglátva a kezemben Zelo sapkáját újabb indokot adott a sírásra. Hátra dobva magam az ágyon és a plafont bámulva elkezdett csorogni a könnyem.
Elég lesz....
Letöröltem arcom, felöltöztem és elhatároztam visszaadom neki a suliban.
Körül néztem a termünkben kiszúrva őt az első padnál ácsorogva, amint észrevett engem elindult felém, de én kimentem a teremből és imádkoztam, hogy ne jöjjön utánam.
- Rin. - lépett mellém Zelo.
- JunHong, én csak vissza szerettem volna ezt adni. - nyújtottam felé a sapkát. - Szeretnélek elfelejteni, de nem megy, ha ez nálam van. - fordultam sarkon, de megfogta még kezem.
- Miért akarsz elfelejteni? - kérdezte a sapkáját idegesen szorongatva másik kezében.
- El akarlak felejteni, mert megbántam, hogy felmentem veled és az első csókom az életben tőled kaptam. Amit szintén feledni akarok.
- Ne,... miért?
- Tudod, hogy ki miatt.. - rántottam ki kezem szorításából.
- Rin! - fogta meg a vállam és tolt a falnak. Eddig semmi ilyesmit nem csinált a suliban mindenki előtt. - Nem fogsz elfelejteni.
- Ha nem hagyod, nem is.
- Nem hagyom!
- JunHong.
- Cshhh! - hajolt közelebb és csókolt meg mindenki előtt.
Két napon belül harmadjára csókolt meg úgy, hogy nem is vagyunk együtt.
A lányok ezt az egész jelenetet nézték, le nem maradtak volna. Ahogy még az akkor az azon folyóson tartozkodók is megálltak.
- Én mondtam, hogy nem fogsz elfelejteni. - hajolt el.
- Mindenki néz. - suttogtam neki.
- És? - vonta meg a vállát. - Van kérdése valakinek? - ordította.
- Igen, eddig miért nem tudtad ezt megtenni? - kérdezte JungGi.
- Mert most jöttem rá, hogy elveszíthetem Rint.
- Zelo, hagyd már ott azt a csajt. - lépett ki a tömegből JiYeon.
- Miért kellene? - kérdezett vissza Zelo.
- Mert ki ő?
- Rin! - fordult felém.
- Hm? - fordultam én is felé.
- Lennél a barátnőm? - nyújtotta a sapkát.
- Igen, mond: igen! - ordította Hwa.
- Öhm..JunHong, én nem tudom.. - néztem körül és egy csomó arcot láttam, ami azt kiáltotta volna: Na, mondjad már, hogy igen! - Én... azt hiszem..

/*To be continued*/

{9.rész vége}