11.rész

A költözés

}{ }{ }{ }{ }{ }{

Ott álltam Zelo előtt, forgattam a szemem, ezernyi gondolat járt a fejemben. Egy részem el akart menni, de egy részem maradt volna. Úgyis mondhatnám, hogy az agyam menni akart, de a szívem még nem.
- Zelo, nekem el kell mennem ma. Mert nekünk nem szabadott volna találkozni. Miattam megváltoztál. Már nem is látlak a fiúkkal olyan sokszor. Jobb lesz ez így. - szólaltam meg. - Mikor rád gondolok JiYeon is eszembe jut, ahogy mondta, hogy ne álltassam magam. Igazából vele kellene lenned. - mosolyogtam fájdalmasan. - Szép, okos, tehetséges.
- Csak nem rólam beszélsz? - lépett mellém JiYeon. - Jaj, miért vagy elkenődve? Nem adták le a filmedet? - gúnyolódott.
Annyira felidegesített pillanatok alatt, hogy kezem lendült arca felé egy egész nagy csattanással koronázva az egészet, majd elégedett mosollyal bementem a suliba, aztán fel a termünkbe.
Leültem szokásos helyemre, még a fiúk is furán jó bőrben láttak, ezért odagyűltek körém.
- Miért ilyen a tekinteted? - kérdezte DaeHyun kikerekedett pupillákkal.
- Mit csináltál? - ijedt meg Hwa szája elé kapva kezét. Ekkor lépett be JiYeon és Zelo. JiYeon arca bevörösödve. Én meg csak hátra dőltem, relaxáltnak éreztem magam.
- Mi történt az arcoddal? - kérdezte Bang JiYeon felé fordulva.
- Találkozott a végzettel. - viccelődtem, de a lány szerintem nem mert már visszaszólni. A többiek meg elképedve néztek rám, mikor YoungJaenek leesett.
- Te ütötted meg? - kérdezte felém fordulva röhögve. Bólintva elégedetten sóhajtottam.

Pár órával később a suli előtt ácsorogtam a srácokkal.
- Sziasztok! - köszöntem el suli után az osztálybeli barátaimtól. - Remélem még vissza jövök egyszer.
- Miért akarsz egyáltalán elmenni? Maradj! Kérlek.. - biggyesztette le száját Hwa.
- Nem tehetem, de hiányozni fogtok. - néztem végig rajtuk, de mikor Zelora néztem egyből lesütöttem tekintetem inkább. - Na, én megyek, mennem is kell szóval... sok sikert mindenkinek az élethez. - még a távolból is láttam az integető alakokat.
Nem tudom, milyen messzire költözünk pontosan, de egy jó ideig nem látom őket. Itt kell hagynom ismét a barátaimat, a fiút, aki miattam kezdett el járni ide értelmetlenül, rengeteg emléket hagyok most magam mögött, megint.
A házunk előtt beszálltam az autóba, amely elvitt az úti célunkhoz, elhajtottunk az intézmény előtt, könnybe lábadtak szemeim. Már megint megtörténik, össze se tudnám már számolni, hányadik alkalom is ez. A Zelo iránt érzett dolgok viszont újak voltak. Lehet, hogy most tényleg szerelmes vagyok.
Ahogy hagytuk el a fővárost, a jármű ablakain lassan kezdtek megjelenni sűrű cseppekben a rossz időjárás előjelei. Szüleim elmondása szerint több órás az út, ezért a nővérem példáját követve a külvilágtól elzáró készüléket betettem fülembe bekapcsolva valami zenét.

Mindig ez van, de tényleg, egy helyre költözünk, épphogy megkedvelek pár embert, barátaim lesznek, de azonnal költözünk másik helyre, vagy éppen másik városba is. Nem tudom és nem is értem, hogy a szüleimnek mi a jó ezekben a költözésekben. Rengetegszer történt meg velem ez, most is kiheverem majd, de az zavar a legjobban, hogy az őseim nem kérdeznek meg soha minket, hogy maradni akarunk-e vagy nem..
Nem nagyon állt el, mire odaértünk, ezért besietve a házba azonnal bemelegítettünk, hogy ne fagyjunk szét. Két emeletes ház, beljebb lépve nagy belmagasság tárult elénk.
- Lányok, - leültünk mind a négyen a tágas nappaliba pokrócokba burkolózva. - megígérjük mostantól nem költözünk sehova, rendben? - nézett szánakozóan anyum. - Na, szóval. Ez itt az egyik ismerősünk háza, jövő héten jön haza, addig itt lakhatunk, de megengedte, hogy utána is itt legyünk. Sajnos, nem nagyon leszünk itthon, de vigyázzatok egymásra, rendben?
Egyszerre bólintottunk tesómmal, majd szétszéledtünk.
Újabb suliba kell majd beilleszkednem. Újabb fájdalmakat kell átélnem, azt hittem végre valahol jó lesz. Ha anyuék tudnák, hogy mennyi szerelmemet hagytam már ott a költözés miatt el se hinnék. Holnap újra iskola, mindig csak az a szó, hogy megint...és újra..

A korán kelést még mindig nem tudom megszokni, bár a pár órás alvások híve vagyok.
Bármennyire is próbálom elfelejteni, hogy nem ugyanabban a szobában ébredek, nem megy. Hiányoznak a lüke fejek az előző suliból. Talán őket szerettem meg a leggyorsabban. Mostantól nem szabad barátokat szereznem. Akár antiszociálisnak néznek majd, akár nem, muszáj lesz végre kontrollálnom magam és nem olyan könnyen a közelembe engedni bárkit.

Jött újra az, hogy fogtam a cuccom, elindultam az új kinézetű intézmény felé nővéremmel, de megtorpantam az épület előtt, mert féltem, megint valami hibát fogok elkövetni. Az előző nap vett egyenruhában álldogáltam, nővérem a bejárattól visszanézett felém, az esernyő alatt ácsorogtam, talán csupán vártam a csodát, de mégis annyira féltem. Már el is követtem egy hibát az a baj, hagytam mindent megváltozni.

{11.rész vége}